Ma arról beszélgettünk a pszichológusommal, hogy mennyire fájdalmas tud lenni a változás is. Fájdalmas nekem, mert azokkal veszekszem akiket szeretek, és fájdalmas a családomnak, mert úgy érzik elárultam őket.

Amit tudok, hogy ki kell szakadnom ebből a közegből. Minél előbb, mielőtt még visszaszippant. 

Szeretem Anyát, de én nem ő vagyok, többé már nem. Anyu csodás ember, egy igazi anyatigris, aki bármit megtesz a gyerekeiért, de mellette egy fantasztikus manipulátor is. Anyu nagyon jól tudja, hogyan kell az akaratát érvényesíteni, a legjobb eszköze pedig a tipikus mátríranya forgatókönyv. " én csak a gyerekeimért élek"..."majd ha már nem leszek,akkor"... "engem aztán te ne gondozzál, ha idős leszek".. "egy anya a gyerekétől ne várjon hálát".... "most miattad kellett bevennem egy xanaxot"..." megtehettem volna azt is, hogy"...  és az elmaradhatatlan zokogás.

Eddig ezek rendjére be is váltak, olyan lelkifurkákat tudott okozni, hogy legszívesebben eltemettem volna magam a sűrű bocsánatkérések közepette, és mellette elérte, hogy elhiggyem: én vagyok a rossz, ahogy én gondolkodom az nem jó, hülyeségeket beszélek. 

Anyunak mindig igaza van, még akkor is, ha nem. Két lehetősége van ilyenkor az embernek: harcol és veszekszik, vagy elfogadja hogy ő ilyen. Próbálom az utóbbit választani, amit pszichológusom is mindig mond - Anyu már nem fog megváltozni. Anno, csak futólag olvastam egy idéztet, de a lényege nagyon megmaradt bennem : Ha csak fele annyi energiát áldoznánk valaki elfogadására, mint amennyit a  megváltoztatására, sokkal boldogabbak lennénk.

Szeretném Anyuval megértetni, hogyha bizonyos dolgokat másképp értelmezek/másképp tekintek múltbeli eseményekre/változik a személyiségem... attól még nem vagyok az ellensége, se nem kétszínű se nem áruló...de még is azt érzem, hogy neheztel rám...  

Ami rosszul esik, hogy az ikremmel is egyre többet vitázom, emiatt pedig egyre többet érzem magam magányosnak. Eddig ő mindig ott volt nekem, amolyan utolsó mentsvárként.

A pszichológusom szerint ezek a nagy veszekedések teljesen "normális" jelenségek, mint mondta a legtöbb családban, ha valaki ki akar törni a burokból, azt a többiek két kézzel próbálják visszarántani.

Szóval, a változás hatalmas fájdalommal jár, de megéri ha az ember élni akar, nem pedig csak vegetálni, és süppedni mélyebbre a szarban.. 

Egy ideje boncolgatom magamban a kérdést miért lettem én ennyire önbizalom hiányos?

Ez a képlet, röviden leírja azt a két tényezőt, amikből nálam kifejlődött az önbizalomhiány.

Az önsajnálat: amikor a szomszéd kertje mindig zöldebb.

A legnyilvánvalóbb, hogy nálam is a no1 környezeti hatás a média.  A címlapokon gyönyörű(en kiretusált) modellek mosolyognak vissza, bomba alakjukkal vonaglanak a kamerák előtt, miközben olyan termékeket reklámoznak amiknek a célközönsége általában az utca embere.

Aztán ott vannak a divatosan öltözködő, szépen sminkelt ismerősök, akikben talán a tökéletességük a legidegesítőbb.

A legfrusztrálóbbak a  naturalista szépségek, akik 5 napos hajjal, nuku sminkkel és mackógatyában is teljesen vállalhatóan, sőt bűbájosan néznek ki.

Ja és bár nem tartok minden nőszemélyt szebbnek magamnál, de mégis nekik legalább nagyobb a melle, kisebb az orra stb..szóval valami legalább kompenzálja őket.

Na és akkor ezek után belenézek a tükörbe és legszívesebben zacskót húznék a fejemre. Már néha betegesen gyűlölöm a külsőmet.

Hogy tudok én ezen változtatni? Kognitívan tudom, hogy ez mind abszurd, hogy a szépség szubjektív, hogy miért lenne bárki is jobb nálam csak azért mert szépnek született, hogy a modellek is emberek és nekik is vannak testi hibáik. De aztán itt jön képbe az önsajnálat, hogy de akkor is, nekem miért ilyen a.., nekem miért nem nagyobb/kisebb a... bezzeg neki meg neki milyen tökéletes. És akkor csak ülök egymagamban, talán még valami depis zenét is beteszek és siratom a saját csúfságom. Tiszta szánalmas:D

Azt tudom, hogy engem is nagyon érzékenyen (sőt!) ha visszautasítanak. Csak is azon tudok pörögni ilyenkor, hogy biztos azért mert ronda vagyok, nincs gusztusa hozzám. Mély bánatomban ilyenkor még azzal is kínzom magam, hogy akikkel eddig dolgom volt, azoknak biztos rossz volt a szemük, piásak voltak, vagy valami kúrva nagy gáz lehet a fejükben ha engem, mint nőt észre tudtak venni.

Hogyan hitessem el magammal az ellenkezőjét? Amikor az ember már sokadjára esik pofára, hogyan higgye el ő is kellhet még valakinek?

A magabiztos embereknek ugye van egy fajta kisugárzása, na de honnan? Hát, ők nem csak kognitívan tudják azt amit én, hanem ők tényleg el is hiszik. Elhiszik, hogy ők igenis, szépek, kívánatosak, értékes nőszemélyek. Nem kell ahhoz úgy kinézni, mint XY színésznő, a legeslegfontosabb a kisugárzás!

Amit kevesen tudnak, hogy önbizalmat csak mi adhatunk magunknak, hiába mondja bárki más, hogy milyen értékes ember vagy, amíg saját magad ezt nem hiszed el.

A másik érdekes dolog az önsajnáltatás mellett a saját magunkba vetett hit, bizalom megingása.

Beismerem, én állandóan megerősítésre várok. A szorongásommal kapcsolatban rengetek félelmetes és félreértelmezhető tünetet éltem meg, de a mai a napig meg tudnak ijeszteni!

Például ha észlelek egy tünetet ami egy kicsit más mint addig volt, egyből googlizni kezdek. Nem tudok a hipochondriából sem kikeveredni, sokszor analizálom magam aztán betegségeket vélek felfedezni, amiktől aztán halálra ijedek.

Miért nem tudom elhinni magamnak, hogy ez mind "csak" a szorongástól van? Miért csak az internet, vagy a pszichológusom tud megnyugtatni? Miért nem bízom ennyire magamban?  Azt hiszem gyerekkoromban sérült a biztonságérzetem, talán ez lehet a gyökere mindennek.

Szóval azt gondolom, elméletben most már elég sok mindent tudok, csak a gyakorlatba kéne valahogy átültetni. Mert ugye, ha valaki megtanulta a kreszt, vezetni attól még nem tud.

Rengeteget és még annál is többet olvasok a deperszonalizációról. A könyvjelzőim között van egy mappa ahova gyűjtöm azokat az angol nyelvű cikkeket, fórumokat amiket elolvastam és úgy éreztem segítettek, könnyítettek a kétségbeesésemen. Épp a napokban mondtam az ikremnek, hogy magyarul milyen keveset talál erről az ember. Döbbenet egyébként milyen szavakkal társítják: elmezavar, disszociatív rendellenesség...Ezek csak azt tudatosítják az emberben, hogy k.rva nagy baj lehet a fejében.

Állítólag a szorongás és depresszió után az a leggyakoribb mentális zavar. Én inkább zavarnak hívom, nem pedig betegségnek. A szavaknak súlya van. Szóval annak ellenére,hogy ez mennyire gyakori alig találok róla bármit is, ami nem csak arról szól, hogy felsorolja nagy vonalakban a tüneteket, majd lezárja annyival hogy gyógyszeresen, viselkedésterápiával gyógyítható. Ok, van egy-két fórum ahol néhányan megkérdezik egymástól ki mikor/hogyan éli meg, vagy gyakorikérdéseken is találtam pár kérdést ezzel kapcsolatban, de vajon miért csak ilyen keveset?

Ha például 10 embertől megkérdezem, hogy hallott e már a szorongásról, depresszióról, pánikbetegségről, állítom legalább 8-an mondanák, hogy igen. És ha azt kérdezném, hogy a deperszonalizációról? Szerintem sokan ki sem tudnák mondani.

Erről miért nem beszélnek a köztudatban? Manapság az ember felcsaphat bármilyen magazint, biztos van benne egy olyasmi cikk, hogy: Hogyan győzzük le a szorongást, Ne szorongj, Hogyan ismerhető fel a depresszió, Ne pánikolj!  Amiben szépen leírják,hogyan vegyél mély levegőt ha pánikolsz, hogy kezdj el relaxálni, és űzd el a stresszt az életedből ha szorongsz, de azt nem írják, hogy mit csinálj akkor ha külviláginak érzed magad!

Bár ezek a tanácsok ilyenkor is helyt állnak, mivel többnyire a deperszonalizáció is a szorongás/pánik egyik tünete, DE amikor már szinte 7/24 -ben érzi így magát az ember, akkor már jól jönne egy-két biztató szó/tanács célzottan ennek a tünetnek az enyhítésére.

Ilyenkor teszem össze a két kezem, hogy tudok angolul, és hogy a világhálón rengetek cikk, blog, youtube videó valamint segítő szándékú sorstárs van!

Átmenetileg megint hatalmába kerített a depresszió. De ez most más mint 10 évvel ez előtti depresszióm, mert most NEM engedem, hogy magába szippantson a keserűség.

Nehéz, nagyon nehéz elviselni a fizikai tüneteket, sokszor félek és elbizonytalanodok. Rosszabb időszakjaimban, mint most is, a mi van ha..? kérdéseken gogyózom. Most is szorongok: például érzem, hogy  teljesen meg vannak feszülve az izmaim,nehezen kapok levegőt-pedig csinálom a hasi légzést, még sem tudom letüdőzni a levegőt- és külvilági vagyok. De nem eshetek pánikba. Annyiszor átéltem/túléltem már ezt, hogy elegem van belőle.  Majd előbb-utóbb elmúlik. Nem fél óra múlva, nem estére, hanem talán  másnapra. ( Egyedül a deperszonalizáció az ami hatalmába tud -még -keríteni, mert  viszonylag friss tünet, fél éve kezdődött)

Amikor mélypontra kerülök próbálom tudatosítani magamban, hogy én döntök. Dönthetek, hogy kesergek, figyelem a testi tüneteimet és belerángatom magam újból egy ördögi körbe, vagy próbálok szarni rá. Nyilván nem egyszerű nem tudomást venni a tünetekről. Idő kell hozzá, és meg kell tanulni. Az élet tanulásból áll. Az ember azt hiszi, hogy tanulni az iskolásban kell, az életet pedig (túl)élni. Szerintem igazából élni is meg kell tanulni. Eddig én is sem éltem igazán. Sajnáltattam magam, nem értettem mivel érdemelt ki azt hogy ennyit szenvedjek. Rájöttem, rosszul értelmeztem a dolgokat. Minden fejben dől el. ÉN választhatok, hogy élni akarok e, megérteni a körülöttem zajló világot, megérteni a velem történő dolgokat, vagy csak vegetálni, és folytatni a létezésem abban a mókuskerékben amiben eddig voltam. 10 év kellett ehhez, hogy felnyíljon a szemem és válasszak. Most is ennek a folyamatát élem. Bár szorongásom tünetei eszméletlenül felerősödtek, rosszabbak mint anno és jött egy új is, a deperszonalizáció. De valamiért még sem vagyok elkeseredve. Ami nagyon sok erőt ad, az az hogy végre tudom mi okozza nálam a szorongást. Ez már haladás! Szeptember óta pszichiáterhez és pszichológushoz is járok. Összeteszem a két kezem, hogy lehetőségem van rá, mert sokat segítenek a JÓ szakemberek.

Érzem, elindultam a gyógyulás felé vezető úton, ami tele lesz mély gödrökkel és magas emelkedőkkel. Hosszú lesz az utazás. Közben pedig csak tanulok és tanulok.

Mostanában nagyon visszavágyom a gyermekkoromba. Néha már olyan, mintha honvágyam lenne..Sőt honvágyam van oda ahol minden szép és jó volt, ahol boldog voltam, ahol együtt volt a család, ahol nem volt pánikbetegség,szorongás sem stressz, csak boldogság. A házunk, nagy kapucin, az udvar, a konyhabútor aminek a munkalapját akkor még fel sem értük, a lépcső amiről hányszor legurultunk ikimmel, és az alján minden reggel ott szürcsöltük a kakaót, az emelet, a kis szobánk, a sárga sötétítő függöny, a kedves kis játékaink..mind annyira hiányoznak. Szerencsére elég részletgazdag emlékképeim vannak onnan, és még mi minden elő tud jönni ha egy kicsit megerőltetem az agyam. Szoktam álmodni is ezzel a házzal,meglehet álmomban teljesen másképp néz ki (sokkal szebb), de az érzés ugyanaz. Egyre gyakrabban veszem elő a gyerekkori fényképet is, hogy még mélyebben átérezzem újból azt a csodás időszakát az életemnek.

Régebben emlékszem csomószor eljátszottam azzal a gondolattal, hogy ha visszamehetnék az időben hova mennék. Anno mindig a középkorba vagy pedig a 19-20.századba utaztam volna vissza. Most már nem mennék ennyire messzire..

Rájöttem, túlságosan görcsösen akarom a kérdéseimre megtalálni a választ, és ezért érzem néha azt, hogy begolyózok. Úgy vagyok vele, elnyomni ezeket nem lehet , mert idővel úgyis megint előjönnének és megint kezdődne miden előröl.

Talán az megoldás lehet, ha kiszélesítem a látóterem. Például egyre jobban érdekel  a keleti filozófia, és egyéb ideológiák, hipotézisek. Megvagyok keresztelve, egy ideig hittem is a keresztények Istenében, aztán kamaszkoromban elveszítettem a hitem és elkezdett érdekelni az okkultizmus. Így visszagondolva soha nem tudtam azzal sem azonosulni, inkább csak erőltettem. Rá pár évre már hülyeségnek is tartottam, így mostanáig gyenge ateistának vallo(tta)m magam. -A gyenge ateisták nem jelentik ki tételesen, hogy nem léteznek istenek, de ők maguk nem hisznek bennük.-(Eddig) ez áll legközelebb hozzám,de a lelkem mélyén érzem,hogy valami hiányzik. Elgondolkodtam azon, hogy miért ne létezhetne és tudna megférni egymással a különböző vallások istenei. Bár ebben nem tudok annyira hinni,de milyen alapon vethetném el ezt a gondolatmenetet. És az ateisták miért tagadják egy magasabb erő létezését? Mert nem lehet bizonyítani? Miért akarunk mindent annyira bizonyítani?

Általános dolgokban mindig is racionalista ember leszek, az okokat fogom keresni, és a legésszerűbb választ elfogadni. De olyan nagy és nehéz kérdésekben, hogy hogyan alakultunk ki a világűr nekem nem elég annyi hogy ősrobbanás. De mikből történt a robbanás? Valamiknek kell ott már lennie, és azok, hogy keletkeztek? És mi az, hogy a világegyetem állandó? Ami állandó az is valamikor, valamiből elkezdődött. Viszont ha valami magasabb rendű alkotott akár csak pár apró molekulákat is, amikből aztán ősrobbanás lett, akkor a magasabb rendűt mi alkotta; az hogyan jött létre? A nevében végül is benne van: magasabb rendű. Ezért talán az amit az emberi elme soha nem fog tudni megérteni. Sokak szerint nincs igazam. De végül is milyen alapon? Azért mert ő nem ebben hisz? Mert hülyeségnek tartja amit én gondolok?  Számomra az az igazság amivel én a legjobban azonosulni tudok.

Megtanultam én is, hogy vitatkozni, érvelni lehet, de nem ítélhetek el valakit azért mert olyanban hisz, amiben én nem. Az életet sokszor nehéz értelmezni- nem is olyan rég,még szántam a hívő embereket, azt gondoltam persze egyszerű mindent egy (vagy több istenre) fogni, de végül is miért kéne mindent túl bonyolítani. A sok-sok kérdés csak újabbakat vet fel, de miért akaro(un)k mindent megválaszolni??...amikre nincs is egységesen elfogadott válasz. Azt hiszem kezdem megérteni/elfogadni a vallásos embereket.

Az eddigi életem elég stresszes volt. Kezdve a gimis korszakommal, utána a külföldi élet, szüleim válása és rossz viszonyuk, majd főiskola- különösen bizonyos vizsgák. Szeptemberben sikerült az utolsó baromi nehéz vizsgám is. Nagyon megkönnyebbültem, örültem végre sínre kerül és jó irányba változik az életem. Kezdtem én magam is változni, elfogadni ami eddig történt és már nem rágódni a múltban elkövetett hibáimon. Reményekkel voltam tele a jövőmmel kapcsolatban. De pár hétre rá, kiújult a szorongásom.

Olyan tünetekkel, amiket eddig nem tapasztaltam. Deperszonalizáció,és kényszergondolatok. Eddig ezek a gondolatok akkor váltak intenzívebbé amikor rám jött a deperszonalizációs érzés, mostanában pedig pont fordítva van. Például nem tudom mit akarok az élettől, mi tulajdonképpen az életcélom, mi egyáltalán az élet célja, minek születünk meg ha meghalunk, és ami leginkább megrémiszt, hogy nem tudom elfogadni az öregedést, az elmúlást, a halált. Mert mindtől félek.

Ezek a kérdések régebben is közbe-közbe felbukkantak, de nem volt időm velük foglalkozni, és ahogy jöttek úgy mentek. Most, hogy pár hónapja teljesen nyugodt az életem, nincs számottevő stressz (csak sorozatos ledöbbenések) úgy tűnik szabad teret kaptak ezek a gondolatok. Kezdek elbizonytalanodni, és úgy érzem megtorpantam. Nem tudok addig továbblépni és igazán élvezni a jelent amíg ezeket a dolgokat nem tisztázom.

Viszont magamnak kéne megválaszolnom ezeket a kérdéseket, de nem tudom és ez nagyon elkeserít. Azt beismerem mindig is féltem a változástól szerettem a jól bevált, megszokott dolgokat. Közben pedig tudtam/tudom, hogy valamennyit változni akarok. Érzem is, hogy a jó irányba haladok, de nem találtam még meg önmagam. Úgy érzem, mintha beraktam volna egy új operációs rendszert ami még csak konfigurál. De meddig?? Ez is megijeszt.

Mindent azonnal szeretnék, türelmetlen vagyok. Szeretném már igazán jól érezni magam a bőrömben. Tudom, hogy ez most egy hosszabb folyamat lesz, de amikor rám tör a szorongás,azonnal gyógyulni akarok.

Most jutottam el az életemnek abba a szakaszába,amikor minden megkérdőjelezek (néha még a saját létezésemet,hála a deperszonalizációnak) Alapjában véve egy racionális ember vagyok, mindenben keresem a logikai, ok-okozati összefüggéseket. Ezzel a gondolkodásmóddal eddig nem is volt probléma, egészen addig amíg rádöbbentem (tudatosan is), hogy vannak dolgok amiket egyszerűen nem lehet megmagyarázni. Régebben is szoktam olyanokon filozofálni,hogy: hogyan alakult ki a világűr, kik vagyunk mi emberek, mi a lélek, mi van a halál után, van e természetfeletti, vagy valami magasabb erő, de hál'istenek túlzottan soha nem bonyolódtam bele ezekbe a kérdésekbe. Amióta sajnos, egyre többször éltem meg a "külvilági" érzést,ezek a kérdések is egyre gyakrabban jöttek elő bennem, és még mindig nem kaptam rájuk választ. Ekkor jött,hogy tudatosan is kezdem felfogni,hogy ezek a kérdések racionálisan nem megválaszolhatóak. Nagyon megijedtem. Ami mostanában legintenzívebben foglalkoztat, az a halál. Nem értem minek születünk meg,ha egyszer meghalunk? Minek hozunk létre utódokat ha ők is meghalnak? Valójában  mi az élet értelme? Milyen a halál? Mi van utána? Ennyi volt, és az elmém, a tudatom hová lesz?? A halál számomra egy félelmetes dolog, amit még nem tudok elfogadni és megérteni. Ma rájöttem, hogy miért félek a haláltól. Félek az ismeretlentől. Félek olyan dolgoktól amiket nem tudok kontrollálni, amibe nem látok bele.

Az előbb olvastam egy cikket, hogy a mai világban a halál lényegében tabunak számít,és a köztudatban, mint valami borzalmas tragédia él. Irigylem azokat az embereket akik nem filóznak olyan kérdéseken,mint én. A halál nem izgatja őket, mert azt mondják úgy sem tudnak mit tenni ellene, ez az élet rendje, miért foglalkoznának vele...de szerintem valahol ők is félnek, csak nem merik boncolgatni a saját kérdéseiket...

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha vallásos lennék, az összes kérdésemet valamilyen isten megválaszolná. A vallást  mindig is egy menekvésnek tartottam a valóság elől, könnyebb az embernek azt mondania "... mert az isten így akarta".  Viszont szeretnék valamiben hinni én is..

Tudom, hogy ez nem betegség hanem egy átmeneti állapot,csak még elfogadnom,megértenem nehéz, főleg amikor rajtam van.

Sokat olvastam róla, mások hogyan élik ezt meg, milyen tüneteket tapasztalnak, hogyan lehet ezen túljutni, akkor sikerül is megnyugodnom, de még is amikor rám tör  a külvilági érzés elbizonytalanodok és félek...Félek, hogy így maradok, szellemileg leépülök, agyilag egy zokni leszek. Számomra mindig is a mentális betegségek voltak a legfélelmetesebbek. Az elménk, az (ön)tudatunk, a gondolkodásunk az ami kiemel minket a többi élőlény közül, és az, hogy ez a adottság megbetegedhet félelemmel tölt el.

Ahogy nálam jelentkezik:

• külvilági érzés,mintha egy burokban lennék; mintha távcsövön keresztül szemlélném a világot,hogy egy testbe vagyok zárva-mintha elkülönülne a testem és az elmém (de nem lebegek, nem látom magam kívülről)
• hiába vannak körülettem emberek,mégis egyedül érzem magam; 
• tompa vagyok; érzelmileg rideg, közben a sírás kerülget
• valamikor ingerlékeny vagyok, ilyenkor félek, hogy dührohamot kapok, amit  még kezelni tudok vagy inkább visszafojtani, de félek, hogy elveszítem a kontrollt, kitör és bántani fogok valakit
• nem merek  tükörbe nézni,mert bár tudom,hogy az én vagyok, de mégis olyan idegen a tükörképen, ránézek a kezemre tudom, hogy az enyém, de idegennek tűnik, közben ledöbbenek, hogy ilyen egy kéz, a kezem; nem szeretek ránézni a szeretteimre, mert ők is idegennek tűnnek - annak ellenére, hogy felismerem és kétségem sincs afelől,hogy kik ők; 
• megkérdőjelezek mindent, például mik vagyunk mi emberek, mit jelent embernek lenni, ki vagyok én, mi a célja az egész létünknek/mi a célja embernek lenni; mi az, hogy lét??
• a rövid távú memóriám borzalmas, nem emlékszem arra amit az előbb csináltam, vagy nem mindig tudom egy emlékről eldönteni,hogy az megtörtént e vagy csak álmodtam
• tompák, és ködösek az emlékeim
• nem mindig tudok különbséget tenni, hogy normális vagyok e vagy deperszonalizáció miatt érzem magam úgy ahogy..FURCSÁN
• félek, hogy elveszítem a régi énem, elfelejtem milyen is az amikor normális vagyok
• félek, rettegek a mentális betegségektől; félek, hogy elveszítem a tudatom, hogy skizofrén/elmebeteg leszek, néha abban sem vagyok biztos, hogy ez a rossz/furcsa állapot a deperszonalizáció miatt van, nem pedig valami komolyabb mentális betegség előjele

Általában ezek az érzések nem jelentkeznek egyszerre, és nem egyforma az intenzitásuk.