Ma arról beszélgettünk a pszichológusommal, hogy mennyire fájdalmas tud lenni a változás is. Fájdalmas nekem, mert azokkal veszekszem akiket szeretek, és fájdalmas a családomnak, mert úgy érzik elárultam őket.

Amit tudok, hogy ki kell szakadnom ebből a közegből. Minél előbb, mielőtt még visszaszippant. 

Szeretem Anyát, de én nem ő vagyok, többé már nem. Anyu csodás ember, egy igazi anyatigris, aki bármit megtesz a gyerekeiért, de mellette egy fantasztikus manipulátor is. Anyu nagyon jól tudja, hogyan kell az akaratát érvényesíteni, a legjobb eszköze pedig a tipikus mátríranya forgatókönyv. " én csak a gyerekeimért élek"..."majd ha már nem leszek,akkor"... "engem aztán te ne gondozzál, ha idős leszek".. "egy anya a gyerekétől ne várjon hálát".... "most miattad kellett bevennem egy xanaxot"..." megtehettem volna azt is, hogy"...  és az elmaradhatatlan zokogás.

Eddig ezek rendjére be is váltak, olyan lelkifurkákat tudott okozni, hogy legszívesebben eltemettem volna magam a sűrű bocsánatkérések közepette, és mellette elérte, hogy elhiggyem: én vagyok a rossz, ahogy én gondolkodom az nem jó, hülyeségeket beszélek. 

Anyunak mindig igaza van, még akkor is, ha nem. Két lehetősége van ilyenkor az embernek: harcol és veszekszik, vagy elfogadja hogy ő ilyen. Próbálom az utóbbit választani, amit pszichológusom is mindig mond - Anyu már nem fog megváltozni. Anno, csak futólag olvastam egy idéztet, de a lényege nagyon megmaradt bennem : Ha csak fele annyi energiát áldoznánk valaki elfogadására, mint amennyit a  megváltoztatására, sokkal boldogabbak lennénk.

Szeretném Anyuval megértetni, hogyha bizonyos dolgokat másképp értelmezek/másképp tekintek múltbeli eseményekre/változik a személyiségem... attól még nem vagyok az ellensége, se nem kétszínű se nem áruló...de még is azt érzem, hogy neheztel rám...  

Ami rosszul esik, hogy az ikremmel is egyre többet vitázom, emiatt pedig egyre többet érzem magam magányosnak. Eddig ő mindig ott volt nekem, amolyan utolsó mentsvárként.

A pszichológusom szerint ezek a nagy veszekedések teljesen "normális" jelenségek, mint mondta a legtöbb családban, ha valaki ki akar törni a burokból, azt a többiek két kézzel próbálják visszarántani.

Szóval, a változás hatalmas fájdalommal jár, de megéri ha az ember élni akar, nem pedig csak vegetálni, és süppedni mélyebbre a szarban..